„Felkészültünk a télre...

...csak a hóval nem számoltunk”

A mai túrán elmélkedtem az elutasításról.

Amikor gyerek voltam rengetegszer voltam lelkes. Ki akartam próbálni sok dolgot, de leginkább játszani szerettem volna minden nap és élvezni az életet. Imádtam a havat és legszívesebben minden havas napot kihasználtam volna szánkózásra, hógolyózásra vagy csak egy örömködésre másokkal a szűz hóban.

Nagyon sokszor azonban falba ütköztem vagy elutasításba.

Hívtam a hozzám közel állókat, hogy jöjjenek, játszanak velem, csináljunk együtt valamit, (ami nekem tetszik), de a legtöbbször az volt a válasz, „nem érek rá”, „nincs kedvem”, vagy „menj egyedül, ha nagyon akarod”. Ismerős, ugye?

Felnőttként aztán, amikor elkezdünk munkahelyet vagy albérletet keresni sokszor jön a válasz, „nem, nincs”, „nem Önt keressük”. Vagy amikor elhívunk valakit randizni és belemondja az arcunkba, hogy „Veled nem megyek”. Hányszor tesszük fel a kérdést az ilyen válaszok után, hogy „valami baj van velem? vagy ami még durvább „ ilyen értéktelen vagyok?”

Igen, az elutasítás sebe fájó lehet mindaddig, amíg nem vesszük észre, hogy a gyerekkorba vezet vissza ez is. Mert mutatni akar valamit.

Az egyik, hogy az önszeretet belülről fakad. Az egészséges önértékelést magamban kell keresni és kiépíteni. Minden helyzetre. Amíg abban mérem, hogy „3 cég is kapkod utánam” vagy, hogy „olyan jól nézek ki, hogy 100 like-ot kaptam és öten akarnak egyszerre randizni velem” , addig becsapom magam és csak az EGO-mat hízlalom.

Másik lényeges mondanivalója, hogy nincs mindennel és mindenkivel dolgom. Van, amikor tovább kell lépni és tovább kell keresni az az utat, amit nekem kell bejárnom. Van, amikor egyedül. Mindaddig, amíg nem megy könnyen az egyedül is.

Ha tenni akarunk magunkért érdemes visszamenni a „belső gyerekig”. Őt ápolni, megszeretni napi szinten. A tudatalatti működésünkért ő felel. Mindazon traumákat, lenyomatokat, amiket kisgyerekként összeszedtünk ki kell gyomlálnunk magunkból.

Érdemes megtenni, hiszen így tudunk gyerekeinknek, állatainknak tudatos szülője lenni.

A kutyám tanít engem ebben is. Minden nap mutatja/mondja nekem: „ma is csak játszani akarok, boldog akarok lenni. Jössz velem? „

Mostanában sok helyen olvashatjuk a klasszikus viccet:

„Felkészültünk a télre, csak a hóval nem számoltunk”

Lassan két éve vagyok gazdája a kutyámnak, ma így fogalmaznám át a fenti mondatot.

„Felkészültem gazdának lenni, csak azzal nem számoltam, hogy a kutyám minden nap boldog akar lenni.”